<<<vissza

Utazás a magyar kamarazene- irodalomban

Borbély- Lukács- Fülep trió: bartóki minőségű alkotómunka – A magyar lélek zenei vetülete szólalt meg

Aki egy kicsit is elmélyed a magyar népzenében, tudja, hogy Bartók nem pusztán a dallamot emelte ki belőle, hanem a hagyomány „lelkét”. Borbély Mihály, Fülep Márk és Lukács Miklós ennek a magyar léleknek a zenei vetületét mutatja be a Hommage a magyar című műsorával, amelyben az autentikus népzene, a kortárs művek és az improvizációk egyenrangú helyet kapnak.

H A N G  -  J E G Y

Kiss Eszter Veronika

Ez az arány szándékosnak tűnik, és jól is van így, hiszen mindössze a XX. században szoktunk le az improvizációk gyakorlatáról, a népzene kapcsolatát a műzenével aligha vitathatjuk. Persze ez a koncepció csak olyan pilléreken áll meg biztosan, mint amilyen kiváló és sokoldalú művész Borbély Mihály, Fülep Mák és Lukács Miklós. Ősszel már hatalmas sikert arattak egy hasonló műsorukkal, így aztán alaposan meglepődtem, hogy mennyire gyér az érdeklődés az ilyen jellegű kísérletek iránt, noha az előadók múltja lényegében garanciát jelent a minőségre.

A Hommage a magyar a XX. század magyar kamarazene-irodalmán vezet végig Sáry László, Láng István, Lendvay Kamilló, Lajtha László, Kurtág György, Farkas Ferenc és Bartók Béla műveivel. Ez a témaválasztás önmagában is érdekes lenne, csakhogy olyan népzenei ihletésű improvizációkkal toldották meg, amelyek közelebb vitték a hallgatót mind a kompozíciós munkához, mind a magyar zenei hagyomány  már említett „lelkéhez”. A kiválóan előadott darabok sorából csak néhányat emelnék ki. Fülep Márk a fuvola mellett egy ideje flótával is próbálkozik, és bár kihallható muzsikálásából a klasszikus előképzettség, nem sérül tőle a nóták által közvetített eredeti közeg hangulata. Sőt ez a hatás a másik irányba is megnyilvánul: a fuvolán előadott népzene-feldolgozások tökéletesen a helyükre kerülnek. Lukács Miklós különböző hangszereket „varázsol” cimbalmából: ha kell, lantokat vagy éppen zongorát. Amire ő képes a cimbalommal, az a hangszertudás magasiskolájával kombinált végtelen képzelőerő. Borbély Mihályt aligha kell bemutatni, a dzsessz  mellett a nép- és a klasszikus zenében is otthonosan mozog, s a műsorban elsősorban improvizációval kelt feltűnést. Ha valaki korábban nem értette volna, mire való az improvizáció, az ő játéka hallatán többé nem tudja enélkül elképzelni a muzsikát. A záródarab Bartók Béla Román népitáncai úgy szólaltak meg a műsorban, hogy a tételek közé ékelték az improvizációt. Farkas Ferenc korábban megszólaló Régi magyar táncaiban is hallottunk improvizációt, de ez a Bartók és az általa gyűjtött dallamok ihlette Borbély-Lukács duó a legmerészebb elképzeléseket is felülmúlta. Közelebb vitt a forráshoz, meg távolabb is tőle. Igaz, ehhez kellett Fülep Márknak az eredeti művet hitelesen megszólaltató előadása is. Bartóki minőségű alkotómunka volt. Olyan, amelyik továbbgondolkodásra készteti a hallgatóságot. Ritkán van részünk ilyen élményben.

(Hommage a magyar, Fonó Budai Zeneház, április 15. 20.00.)

[Magyar Nemzet 2008. április. 22.]